Sose mond, hogy soha

Nagyjából úgy két hete mondtam utoljára, hogy nem lesz blogom. Most meg írom az első bejegyzésem. 

Hát ja, meggondoltam magam. Végül is, elfogytak az érveim a mellett, hogy nem kell blog. Pláne nem kell saját gasztroblog. Úgy kezdődött, hogy szeretek sütni. Főzni nem, de azt meg kell. E mellé tudni kell, hogy van egy Réka nevű tizenhárom éves lányom, akit néhány éve kivettünk a közétkeztetésből, a férjemnek pedig lehetősége nincs intézményileg enni, plusz a szomszédban lakik a hűtőbetyár húgom, és vagyok én, a finnyás vega. Így hát itthon eszünk, azt amit megfőzünk, megsütünk.Amióta a telefonom megokosodott, volt úgy, hogy lefényképeztem, ami a sütőből kikerült. Csak a süteményeket, tésztákat, nyilván a menzakaját minek mentettem volna el. Egy szép hosszú téli vasárnap, gondoltam egy hasznosat, és a telefonból a gépre mentettem a süteményes képeket. A gyerek pedig kérdezte, hogy miért nem töltöm fel a képeket a Facebook -ra? Minek? Kérdeztem. Hát csak. Volt a válasz. Hát ha csak, akkor jó. Feltöltöttem néhány képet. Aztán nagyon meglepődtem. Az ismerőseim kommentelték, lájkolták, szerették a képeket. Aztán belejöttem, férj felszólítására már fotoáppáráttal örökítettem,   így született meg azénkonyhám album. Szegény ismerősök, eleinte lelkesen nyomták a teszik gombot, aztán lassan kezdtek sokkot kapni. Merthogy a gyerekkel mi jól kitaláltuk, hogy ezentúl az is felkerül, amit eszik, a sima menzakaja. Ez lett a Bobbi menzája album . 

Én komolyan nem gondoltam, hogy ebből egyszer blog lesz. Én csak nap, nap után, virtuálisan megosztottam, ami az asztalra került. Nagyon sok újat tanultam közben. Ráébredtem, hogy ez a többség számára szörnyen idegesítő. Utálják, hogy ülnek a gép előtt, és naponta stresszelem őket a fotókkal. Nyilvánvaló, hogy ezt nyíltan senki nem vallja be, hiszen ez igazságtalan utálkozás. Nem is kesergek rajta, amúgy is ott van a lehetőség a bejegyzés elrejtésére, végső esetben a "letiltásra" is. Aki fészbúkozik, az szokja meg, hogy lesz, ami az agyára megy a hírfolyamban, és tartson egy rövid önvizsgálatot :) De jót is tanultam, én legalább is jónak gondolom, ha valaki a receptet kéri. Na itt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag nincsenek leírt receptjeim. Van egy füzetem, amibe leírogatom a magam nyelvén, miből mi kell, és van egy dossziényi, újságokból kivágott leírás. Ja, és néhány szakácskönyv. Főzni nem is igen szoktam kottából, a sütiknél meg úgy is folyton belepiszkálok a receptekbe. Így aki receptet kért, annak boldogan leírtam,belefogalmaztam azt is, amit szerintem egy normálisan megírt "kajakotta" nem tartalmaz. Részletesen, mert nem tudom, az, aki használja, hol áll a konyhai rutin terén. Konyhakezdő magamból indultam ki, hogy milyen nehéz értelmezni, példának okáért azt, hogy sűrű mártás, vagy piruló tető. Amit megírtam, azt naná, hogy azzal a lendülettel megosztottam.. Na innen aztán sűrűsödtek a baráti kérdések, hogy miért nincs még nekem saját blogom. Mert nem gondoltam úgy, hogy ebből lehetne. Amikor már komoly gasztroblog tulajdonos, régen látott nosalty-zó kedves ismerős, és idegen látogató is kórusban biztatott, na akkor elgondolkodtam. Így indul most el ez a blog. De ettől még továbbra sem lesz nyugta az ismerősöknek, az a helyzet, hogy azt tervezem, ezt is, minden új bejegyzésnél megosztom. 

Na, én nem mondom, hogy soha nem lesz blog, Te meg ne mond, hogy soha nem lesz menza a konyhádban. Akkor megegyeztünk?