2011. április 8., péntek

Sose mond, hogy soha


Nagyjából úgy két hete mondtam utoljára, hogy nem lesz blogom. Most meg írom az első bejegyzésem. 
Hát ja, meggondoltam magam. Végül is, elfogytak az érveim a mellett, hogy nem kell blog. Pláne nem kell saját gasztroblog. Úgy kezdődött, hogy szeretek sütni. Főzni nem, de azt meg kell. E mellé tudni kell, hogy van egy Réka nevű tizenhárom éves lányom, akit néhány éve kivettünk a közétkeztetésből, a férjemnek pedig lehetősége nincs intézményileg enni, plusz a szomszédban lakik a hűtőbetyár húgom, és vagyok én, a finnyás vega. Így hát itthon eszünk, azt amit megfőzünk, megsütünk.Amióta a telefonom megokosodott, volt úgy, hogy lefényképeztem, ami a sütőből kikerült. Csak a süteményeket, tésztákat, nyilván a menzakaját minek mentettem volna el. Egy szép hosszú téli vasárnap, gondoltam egy hasznosat, és a telefonból a gépre mentettem a süteményes képeket. A gyerek pedig kérdezte, hogy miért nem töltöm fel a képeket a Facebook -ra? Minek? Kérdeztem. Hát csak. Volt a válasz. Hát ha csak, akkor jó. Feltöltöttem néhány képet. Aztán nagyon meglepődtem. Az ismerőseim kommentelték, lájkolták, szerették a képeket. Aztán belejöttem, férj felszólítására már fotoáppáráttal örökítettem,   így született meg azénkonyhám album. Szegény ismerősök, eleinte lelkesen nyomták a teszik gombot, aztán lassan kezdtek sokkot kapni. Merthogy a gyerekkel mi jól kitaláltuk, hogy ezentúl az is felkerül, amit eszik, a sima menzakaja. Ez lett a Bobbi menzája album
Én komolyan nem gondoltam, hogy ebből egyszer blog lesz. Én csak nap, nap után, virtuálisan megosztottam, ami az asztalra került. Nagyon sok újat tanultam közben. Ráébredtem, hogy ez a többség számára szörnyen idegesítő. Utálják, hogy ülnek a gép előtt, és naponta stresszelem őket a fotókkal. Nyilvánvaló, hogy ezt nyíltan senki nem vallja be, hiszen ez igazságtalan utálkozás. Nem is kesergek rajta, amúgy is ott van a lehetőség a bejegyzés elrejtésére, végső esetben a "letiltásra" is. Aki fészbúkozik, az szokja meg, hogy lesz, ami az agyára megy a hírfolyamban, és tartson egy rövid önvizsgálatot :) De jót is tanultam, én legalább is jónak gondolom, ha valaki a receptet kéri. Na itt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag nincsenek leírt receptjeim. Van egy füzetem, amibe leírogatom a magam nyelvén, miből mi kell, és van egy dossziényi, újságokból kivágott leírás. Ja, és néhány szakácskönyv. Főzni nem is igen szoktam kottából, a sütiknél meg úgy is folyton belepiszkálok a receptekbe. Így aki receptet kért, annak boldogan leírtam,belefogalmaztam azt is, amit szerintem egy normálisan megírt "kajakotta" nem tartalmaz. Részletesen, mert nem tudom, az, aki használja, hol áll a konyhai rutin terén. Konyhakezdő magamból indultam ki, hogy milyen nehéz értelmezni, példának okáért azt, hogy sűrű mártás, vagy piruló tető. Amit megírtam, azt naná, hogy azzal a lendülettel megosztottam.. Na innen aztán sűrűsödtek a baráti kérdések, hogy miért nincs még nekem saját blogom. Mert nem gondoltam úgy, hogy ebből lehetne. Amikor már komoly gasztroblog tulajdonos, régen látott nosalty-zó kedves ismerős, és idegen látogató is kórusban biztatott, na akkor elgondolkodtam. Így indul most el ez a blog. De ettől még továbbra sem lesz nyugta az ismerősöknek, az a helyzet, hogy azt tervezem, ezt is, minden új bejegyzésnél megosztom. 

Na, én nem mondom, hogy soha nem lesz blog, Te meg ne mond, hogy soha nem lesz menza a konyhádban. Akkor megegyeztünk?

1 megjegyzés: