Az egyszerű, nagyszerű. Nagyjából ez az étkezési kultúrám alapja.
Rendkívül kiábrándító leszek most, de az a helyzet, hogy nem kedvelem, ha az étel - és ital - túl sokféle ízű, ha szanaszét fűszerezik, ezer és egy hozzávalóból készítik. Ha pedig valami újat készítek, az inkább egy-egy ősrégi recept, leírás életre keltése, spontán tovább gondolása, mint valami kísérleti újdonság tesztelése. Új alapokat is próbálok, de módjával, lassan.
A molekuláris gasztronómiát, na azt például nem is értem. Sajnálom. Ez van.
Ennek fényében érthető, ha a sós ropogós nálam az a fajta, amit Nagymamik, Mariska vagy Ilonka nénik készítenek, pár száz év óta.
A receptet az almás pite leírásához hasonlóan, Polcz Alaine könyvében találtam. "A világ legfinomabb sósrudacskája" cím alatt. Eredetileg Erzsi és Marika néni készítette. Akkor rossz nem lehet - gondoltam.
Egyetlen lényeges pontja van a készítésnek: legalább 6 órát pihennie kell a gyúrt tésztájának.
Az a legviccesebb, ahogy eltűnik percek alatt, akármennyit készítek, viszek, kínálok belőle. A menetrend mindig ugyan az: a sajtos halom kikerül a társaság színe elé. Bizalmatlanul vizslatják. Ettek már hasonlót, javarészt keményet, túl sósat, vagy ízetlent. Aztán a legbátrabb elvesz egyet. Aztán markol belőle. Erre a bátortalanabbja utánozza. Innen percek kérdése, és elhangzik a kérdés: ebből még van? Ha a tesztalanyokból újra összeül ugyan az a csapat, olyan nincs, hogy ne az lenne az új kérdés: ugye sütöttél olyan sajtosat?
Hozzávalók, kb. 50-60 darabhoz:
30 dkg sima liszt, 25 dkg margarin / vaj, 6 evőkanál víz, 2 evőkanál ecet, 1 teáskanál só, 1 tojás sárgája, 15 dkg reszelhető sajt (pld. trappista), vagy szezám mag
Nálunk helyből dupla mennyiség készül.
A lisztet tálba szitálom, megsózom. A margarint a nagylukú reszelőn át a tálba rakom, ha nincs kedvem előszedni, akkor kis darabokban rákockázom. Hozzáadom a vizet, majd az ecetet. Alaposan összegyúrom, majd a mennyiségtől függően cipókat formálok. Az alapmennyiség két cipó, a dupla négy adag. Fóliába csomagolom, egy éjszakára a hűtőbe teszem. Napokat is kibír így, ez nem molekuláris konyha, nem kell hozzá stopper.
Az adagokat másnap a nyújtódeszkán hosszú téglalappá nyújtom. Addig lisztezem, lapogatom, amíg csak tudom. A lapoknak megkenem a tetejét a sárgával, szórok rá sajtot, amit kissé a tésztába is nyomkodok., végül csíkokra vagdalom. Mindig készül egy vastagabb tésztával hagyott adag. Van, aki azt szereti. Legyen meg az akarata :)
A tojásos - sajtos tésztát már nem gyúrom újra, nem lényeges, hogy a rudacskák egyformák-e. Cakkosak, rendetlenek. Úgy a jó.
Papírral bélelt sütőlapra rakom, majd forró, 200 fokra előmelegített sütőben, középen, nagyjából negyed óra alatt megpirítom. Az alapmennyiség 4 nagy sütőlapnyi adagot kiad.
Két tepsit használok, egyik a sütőben, addig a másikra pakolok. Nem cserélem a papírt. Egy terítéssel kisül akár a dupla adag is.
Bobbi a minap azzal jött haza a suliból, hogy vállaljuk-e a ballagó nyolcadikosok tarisznyájába szánt pogácsa elkészítését. Nem is értem, miért ránk esett a választás:) Hogy a viharba ne vállalnánk! De nem akartunk készakarva ehetetlen, sima só - liszt pogácsákat sütni, így a jó öreg sós ropogósból lettek a ballagó korongok, a tetejüket sajt helyett egy kis szezámmaggal szórtuk.
Készült egy adag klasszikus is, amiből néhány szál megmaradt az eperdzsem készítés idejére. Éppen a fűszeres szószt készültem fotózni, kerestem valami pitlit, amiben látszik a tartalom. Végül belenyomtam a sós ropogóst, tesztelni, hogy milyen lehet együtt a kettő. Remek. Azt hiszem, ez a jó szó. Az egyszerű és nagyszerű menzásan továbbgondolt változata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése